Régen azt hittem, az a jó, ha az ember már előző év végén nekiáll az évtervezésnek.
Hogy csak úgy oké, ha a szilveszteri pezsgőpukkanáskor már pontosan tudjuk az irányt, látjuk a célt és listáink vannak a tennivalóinkról.
Azt hittem, hogy ha akkorra ez nincs kész, akkor megette a fene az egészet. Most már tudom, hogy nem csak így lehet! Sőt, nem is ideális, ha így van.
Nálunk nagyon nem a tervek szerint alakult az év vége, és ez sok új felismerést hozott. Olyan feladatok jöttek, amik nemhogy az elmélyült évtervezésre nem hagytak időt és lehetőséget, de arra se, hogy előrébb lássak 2 napnál.
A férjem eltörte a lábujját. Egyszerű sztori, nem? Az ilyet be se szokták gipszelni, valami kis ragasztóval rögzítik a fájós ujjat a szomszédjához, aztán egy-két hét és el lehet felejteni. Kivéve, amikor nem. Amikor nem összeforrni igyekeznek a csontok, hanem egyre távolodnak egymástól, akkor műtét, kapcsok, vérhígító injekciók, fekvés, mankó, másfél hónap bezártság és fizikai munkaképtelenség lesz a menetrend. És még csak ezután jön a kapcsok kiszedése és a gyógytorna, a fokozatos visszaterhelés. És akkor kiderül, hogy mi mindenben volt hatalmas támasz eddig, aki most csak sóhajtozva fekszik. Kiderül az is, mi mindenre vagyok képes, és mi az, ami már túl van a határaimon. Nem nagyon van mód gondolkodni, mégis magvas megállapításokra jut az ember.
Például arra, hogy az évtervezésnek meg kell adni a módját.
Ugyanúgy, mint a napindításnak.
Korábban csak kivételes esetekben fuvaroztam én az iskolásokat reggel. Apjuk keltett mindnyájunkat. Amíg reggelizgettek és szóval tartották egymást a kisfiúval, addig én kényelmesen megfőztem a teámat, megcsináltam a tízóraikat, elpakoltam és letörölgettem a konyhapultot. Megölelgettem a Nagylányaimat, őrmesteri hangsúlyok nélkül irányítgattam őket, erőt és életörömöt sugároztam, őszintén türelmes voltam.
„A jó napindítás meghatározza egy gyerek egész további napját.”
– ez volt a mottóm.
Eszem ágában se volt felöltözni. Amikor kizúdultak a lakásból, mosolyogva becsuktam mögöttük az ajtót, kezembe vettem az addigra pont-jó-hőmérsékletűre hűlt teámat és az ablakon kibámulva elkortyolgattam.
Nem mondom, hogy nem is tudtam, milyen jó sorom van, mert tudtam. Tisztában voltam vele, hogy nagy áldás van rajtam. Imádtam, ahogy a reggeli tétlen egyedül-pillanatok észrevétlenül átcsúsznak készülődésbe, a napi dolgok számbavételébe, és visznek szépen tovább, pörgetnek bele a munkába, hogy aztán meg se álljak jó sokáig, és a nap végén elégedetten nézhessek a kipipált tételekre, megvalósított tervekre a noteszemben.
Szerintem az évtervezést nem lehet beleerőltetni egy amúgy is erőltetett menetbe.
Én legalábbis összeszedetten tervezni csak nyugodt alapállapotból kiindulva tudok. Amikor elborítanak a tennivalók, akkor rövidlátó leszek, kapkodós és hangos.
Október közepe óta ébresztőre kelek, 50 perccel korábban a megszokottnál, hogy egyedül is ügyesen végig tudjam pörgetni a reggeli rutint. Megfőzöm a szokott gyógyteámat, élvezem egy picit a felszálló pára illatát, de nem tudom megkóstolni, mert megyek a kisfiúnak ébresztő mesét olvasni, aztán reggeliztetni, a tízórait is én készítem össze, a nagyokkal is egyedül egyeztetek az aznapi terveikről. Már az öltözésben segítek a kicsinek, de én még köntösben vagyok, kócosan, fogat se mostam. De jó, hogy itthon dolgozom, elfelejthetem a melltartót, nem számít. Nem tudom megvárni, hogy ihatóra hűljön a tea, hideg vizet öntök hozzá. Pfúj.
Ellenőrző kérdésekkel bombázom a többieket és magamat is figyelmeztetem, hogy ne felejtsem itthon a bevásárlólistát és a szatyrokat, mert hazafelé be kell ugranom a Lidl-be. Körbenézek, feje tetején a konyha, nem baj, majd ha megjöttem, rendbeteszem. Kapkodva öltözöm, (smink? ugyanmár…), közben vitákat csitítok el, kezekbe adom az elveszettnek vélt-hiányolt cuccokat, igyekszem erőt és életörömöt sugározni, türelmes lenni. Kulcs? Telefon? Maszk? Úszócucc, táska, szatyrok… De jó, hogy tél van, föl a sapkát, nem kell a hajammal foglalkoznom! Még mindig nem ittam egy kortyot se, pedig már muszáj indulni. De a sulifuvar legalább háromnegyed óra + ott lesz még a bolt… Kitöltöm egy kulacsba a teát, hónom alá vágom, kizúdulunk a lakásból és bevágjuk magunkat a kocsiba.
“A jó napindítás meghatározza egy gyerek egész további napját.”
– hallom a jelmondatot a fejemben visszhangozni.
Az évtervezés pedig meghatározza az ember egész további évét.
Az erőltetett iram, a folyamatos rendelkezésre állás miatti feszültség, a sok elfelejtett és kihűlt tea ráébresztett, hogy muszáj beleterveznem az életembe az öngondoskodás idejét is. Az idei évtervezésem mottója ez volt:
Nem kell megszakadni.
Szerintem az évtervezéshez nyugalom, csend és egyfajta üres-várakozós állapot az ideális.
Idén nekem erre egyáltalán nem volt alkalmas az év vége. Nem voltam ezzel egyedül, úgy láttam. Akivel csak beszélgettem erről, mindenki arról számolt be, hogy letenni akarta már ekkor a terheket, befelé fordulni vágyott és közelre nézni. A karácsonyi időszak ehhez jól asszisztált. Felmentést is adott, a figyelmet is elterelte. Tudtam, hogy így lesz, vártam is. De még mielőtt beleengedtem magam, elhatároztam, hogy a január nem kezdődhet el egy alapos tervezés nélkül. Kitoltam egy pár nappal a munkák újra-felvételét, hagytam magamnak helyet az évtervezésre.
A tavalyi év utolsó nagy akciójaként még megírtam egy „Hogyan írj évértékelő posztot?” című cikket és egy évindító workshopot is meghirdettem, hátha másnak is jól jönnek a technikáim és szempontjaim, amiket használni szoktam. Aztán fellélegezve elmentem szabadságra, és amikor a pezsgő pukkant, nem zavart, hogy nincs konkrét tervem, mert beterveztem az évtervezést és tudtam, hogy meg is fogom csinálni. Sőt, eddigre már annyira kisimultam-feltöltődtem, hogy alig vártam, hogy belekezdjek!
A pezsgőpukkanás hasonló a reggeli „Végre úton vagyunk!”-érzéshez:
Út közben már enyhül a feszültség, a figyelem is lankadhat. Kiürültem, azt érzem. Ez a rész jó, a kocsiban váltott pár mondat – összekacsintás vagy morgolódás – összehoz egy kicsit kamasszal is, aki egész eddig nem szólt hozzám. Régen nem is tudtam elképzelni, hogy 8 perc kifelé az Üllői úton ilyen szélesre nyitott ablak tud lenni a kapcsolódásra! Olyan dolgokra is tudok figyelni, amiket máskor nem veszek észre. Nagyon fontos dolgokat tudatosítok magamban.
Hazafelé még jobb. Mindegy mekkora a forgalom, azt is élvezem, ha araszolunk, azt is, ha haladhatok. Valójában a csendet élvezem, egyedüllétet az üresjáratban. Pihenek. Keresem a kulacsot, kortyolgatok. Nem is olyan rossz ez a híg tea… Arról gondolkodom, hogy mit szerettem a régi reggelekben és mit adnak a mostaniak. Rögzítem, hogy mi az, ami nélkül nem működöm jól. Most már beúszhatnak a fejembe a céljaim, terveim is. Lett nekik hely. Látom magam előtt, hogy milyen életet szeretnék élni. Elkezdhetem összerakni, hogyan fogom megvalósítani.
Készen állok az évtervezésre?
Tisztában kell lennünk a szükségleteinkkel és lehetőségeinkkel, hogy hozzájuk igazíthassuk a terveinket. Ahhoz, hogy ezeket reálisan lássuk, néha – mint nekem tavaly év végén – meg kell tapasztalnunk a határainkat.
Olyan évet akartam tervezni, hogy abban ne csak akkor jusson figyelmem magamra, ha éppen senki nem beteg, ha jó a széljárás, vagy ha hirtelen programváltozás miatt felszabadul pár órám!
Hogy tartani tudjam magam ehhez, az évtervezést több lépésből raktam össze:
- Azonosítanom kellett, hogy pontosan mivel és hogyan akarok tenni ezért.
- Nem volt elég elképzelnem, szavakkal is meg kellett fogalmaznom, le kellett írnom a terveimet.
- Meg kellett néznem, hogy mennyi időre van szükségem a kiválasztott tevékenységekhez.
- Be kellett sorolnom ezeket a többi tennivalóim közé.
- Meg kellett számolnom, hogy belefér-e napi 24 órába, heti 7 napba, havi 4 hétbe, amit kitaláltam.
- Figyelnem kellett arra, hogy ragaszkodjak a magamra szánt időhöz, és ne tegyem félre a saját időmet akkor se, ha úgy látom, nem fér egymás mellett annyi minden, amit szeretnék.
- El kellett engednem más, korábban fontosnak tartott dolgokat, hogy helyet csináljak az aktuálisaknak.
- Addig kellett rakosgatnom a kirakós elemeit, amíg minden darab a helyére került.
- A kész képet ki kellett egy jól látható helyre tennem, hogy vissza-visszapillanthassak rá, úgy csinálom-e, ahogy kigondoltam?
- Nyilvánosságra is hoztam a terveim egy részét, ettől még komolyabban veszem őket.
- Nem ragasztottam le a kirakós darabjait! A változtatás – újratervezés – jogát fenn kell tartanom. Elhatároztam, hogy nagyvonalú leszek magammal és igyekszem rugalmasan állni a terveimhez.
Saját évtervezésemnek és az Évindító workshopnak 3+1 nagy tanulsága lett:
- Nem lehet mindent akarni. Pár dolgot muszáj kivenni a tervek sorából. Lehet, hogy hosszabb távon megvalósítjuk majd ezeket, lehet, hogy nem, de akkor sincs nagy baj: most tudatosítottuk magunkkal, hogy mi fér bele idén az életünkbe.
- Nem kell mindent egyszerre megtervezni. Vannak dolgok, amik egy picit (vagy többet) várhatnak. Betervezthetjük viszont a megtervezésüket! Addig pedig, amíg rájuk kerül a sor, nem kattognak a fejünkben megoldandó feladatként, hisz tudjuk, mikor szánjuk rájuk az időt. (Nem csináltam meg az idei üzleti tervet a nagy évtervezéssel egyszerre, csak két hét múlva. A tartalomtervezés is februárra maradt. És beírtam magamnak egy újratervező napot augusztusra.)
- Nem szabad teli-tervezni a naptárat. Célszerű helyet hagyni a menet közben felbukkanó ötleteknek, hirtelen jött lehetőségeknek. Ha van tervünk, látni fogjuk, beilleszthetőek-e (és hová) azok az impulzus-tevékenységek, amiket fájó szívvel hagynánk ki. Ha ezt a laufot nem terveztem volna be, nem tudtam volna elindítani a #sztorikalendárium kihívást, aminek az ötlete az évtervezés befejezése után 4 nappal pattant ki a fejemből.
+1: Nem fontos, hogy mit mutat a naptár. Akkor tervezzünk, amikor képesek vagyunk magunkba nézni és elmerülni ebben a folyamatban. Nem vagyunk elkésve januárban se. Sőt, szeptemberben se! Ki mondja meg, hogy mikor kezdődik egy év?
Nincs egy mindenkire szabható, örökérvényű évtervezés-sablon, amit ki lehet tűzni a hűtőre és mechanikusan végigcsinálható.
Van viszont egy-két alapelem, amit vállalkozóként nem érdemes kihagyni:
a fejlődésre, saját magunk/ márkánk építésére fordított időt.
Ha nincs delegálva ezekre idő, akkor el fognak maradni, vagy keservesen, erőltetetten, örömtelenül fogunk a szabadidőnk rovására küzdeni velük.
És akkor elfogy a lelkesedés, kivész a lélek abból, amit csinálunk.
Nem fognak célba érni az üzeneteink,
és már hiába dolgozunk reggeltől estig a többi tervünk megvalósításán.
Ha nincs évtervezés, akkor csak mennek a napok és sodornak a feladatok: kihűl és felhígul a tea.
Ha van, akkor igazi lesz az élet (és élettel teli az üzlet), beleférnek azok az élmények, amikből szép emlékek (és jó posztok!) lesznek. Ezek pedig a fűszeres forró teához hasonlóan átmelegítik a lelkünket és energetizálják követőinket!
Ez a hosszú poszt sem született volna meg, ha nem láttam volna meg már hétfőn, amikor lapoztam a naptáramban, hogy itt az ideje, nem gondolkodtam volna róla azóta sokat és nem lett volna rá előjegyezve egy egész hétköznap délelőttöm, hogy tényleg meg is írjam.
Ide tartozik például a tanulás, az inspirációgyűjtés, az írás vagy másféle tartalomgyártás, a kapcsolatépítés és a kommunikáció.
